Érdekes beszélgetés fültanúja voltam ma a Néprajzi Múzeum egyik tágas, emeleti könyvtárszobájában. Évek, évtizedek óta népművészettel, népi kézművességgel foglalkozók és szervezeti vezetők vitatták meg, miért nem él a mai Magyarországon a népművészet a köztudatban, miért van az, hogy a népművészeti fesztiválokra ugyanaz a néhány száz fős törzsközönség látogat el évek óta.

Elmondásaik alapján egy egyre sötétedő Magyarország képe rajzolódott ki, ahol senkit nem érdekelnek a néphagyományok, a magyar kultúra, ahol a kereskedelmi adókból ömlő tudatromboló, ál-valóságba ringató műsorok, az igénytelen mulatós zene az elfogadott divat, ahol a közízlés és a közgondolkodás játszi könnyedséggel irányítható a pénz és a média mindenható kettősével. A néphagyomány ki fog halni, mondták, mert művelői nem tudják átadni a fiatalabb nemzedékeknek.

Nem tudtam, és nem is akartam hozzászólni. Hogyan hihetném el, hogy sötét a világ, s az emberek elfelednek "magyarnak lenni"........? Az én szemeim hetvenezer magyart láttak, akik néhány napra a nagy médiák hívó szava nélkül is egymásra tudtak találni, s úgy ünnepelték a pusztában a megtalált testvéreiket, ahogyan azt tán ezer éve tették volna őseink.
Az én gondolataim azok körül a fiatalok körül forogtak, akik szabadidejükben íjjal, ostorral tanulnak bánni, botot, kardot forgatnak, vagy lóra kapnak, s így emlékeznek eleikre, ébresztik a kihunyt, ősi erőt.
Láttam az elmúlt hónapokban, mire képes akár egy maroknyi fiatal is, ha összefog, s " lesznek egy szándék, egy akarat, egy cselekedet" - s bizony már nem csak maroknyian vagyunk...

"A lovak álma nem eladó, szemük beszédes, féljen, aki ellenáll, ha elindul a ménes..."