Első hét a Pusztában…

Az elején le kell szögeznem: városi gyerek vagyok. Budapesten nőttem fel és számomra a vidéki élet a nyaralással volt egyenértékű. Kapát csak a telken láttam, de mára azt is széthordták. S mikor először láttam lovat, az első gondolatom az volt, hogy „Hú, de nagy”. Szóval így vágtam bele egy életmód tábor megszervezésébe sokadmagammal, mindössze azért, mert a célokkal egyetértettem, és mert úgy gondoltam, ez nem sülhet el rosszul.
Megnyugtatásomra pedig mindössze az szolgálhatott, hogy igazából ilyet még egyikünk sem vitt véghez… Tehát belevágtunk. Társaságunk jórészt városiakból állt, a többség a pedagógia és a gépek világából érkezett, de azért akadt néhány mezőgazdász is. Egy biztos: felfogásban és hozzáállásban vegyesebb társaságot keresve sem találhattunk volna, de a lényeg úgy is a lelkesedés, és a közös cél, amiért együtt dolgozunk…
Több hónapos vitákkal, telefonálgatással, és sörözéssel tarkított időszak után eljött a nagy nap: Lejutottunk a pusztába! Ahol mindjárt egy apró nehézség fogadott minket, tudniillik nem ott voltuk, ahová elképzeltük a dolgot. A bösztörpusztai terület helyett, majd 5 kilométerrel arrébb Alsószentamáson. Az ok egyszerű: A madárvilág több tagja is épp ezen júliusi időszakban, a szülői szerep gyakorlásában vett részt, azaz tojtak. Persze a nemzeti park munkatársainak ez csak az utolsó pillanatban jutott eszébe, ami nem meglepő, hiszen ezt a madarak többnyire spontán szokták elkövetni, de az biztos, hogy sohasem kiszámíthatóan.
No, de egy szó, mint száz, ott voltunk szerda este, többnapos csúszással, Alsószenttamáson, egy rég lerombolt falu pár megmaradt, és felújított háza közt, úgy hogy pénteken már indul is a fesztivál…
A csütörtökünk tehát az idegbetegség különböző válfajainak bemutatásával telt. Egy maroknyi embernek a következő gondokat kellett orvosolnia egy időben egyszerre: nem volt sem WC, sem pedig zuhanyzó; nem voltak rendbetéve a sátorhelyek, a parkolók; hiányzott a színpad, és rajtunk kívül még senki sem tudta, hogy elköltöztünk. De ez mind eltörpült amellett, hogy nem igazán volt miből dolgoznunk. A felajánlók és az ígérgetők csatájában az utóbbi látszólag kiütéses győzelem közelében járt. Azonban a véletlennek, az isteni gondviselésnek, vagy a sors kegyének köszönhetően (döntse el mindenki, melyik szimpatikus), mégiscsak jó napot zártunk. Részben a Kunszentmiklósiak részben a Szabadszállásiak jóakaratából, a színpad épülni kezdett, kaptunk egy szép nagy mobil-WC blokkot, és a zuhanyzó is körvonalazódni látszott, bár ez utóbbi még csak fejben. Valamint a színpadhoz hozott fából heveny ácstevékenységet folytattunk, amelynek eredménye a nap végére, különböző méretű, és színű eligazító táblák képében jelent meg. Mivel az idő elment más munkákkal, így a táblák kihelyezése az éjszakába nyúlt, ám a másnapi kezdés miatt nem tűrhetett halasztást. Tehát ketten elindultunk ásni a bekötőúthoz…
Az autólámpa fényében végzett munkának megvannak a maga tanulságai. Az egyik, hogy ha tábla mellett ásol, könnyen alumínium-szállítmányozónak nézhetnek, a másik, hogy érdemesebb a kocsi reflektorát járó motor mellett üzemben tartani… Mert különben az aku lemerül, és éjnek idején a kivilágítatlan autót, kanyarban betolni… nem vicces! Mellesleg nem is sikerült. De itt mutatkozott meg az előbb emlegetett szerencse, mivel aznap este érkezett egy autószerelő a táborba, (akkor ő még azt hitte akkor, hogy csak egy éjszakára)… a lefuvarozott hölgyek, és lovak után mindjárt támadt munkája: be kellett vontatni egy szervezői kocsit.
Másnapra kiderült, bár ez nem szokása, de az övé is lerobbant. Sőt! A másik két gépjármű is mutatott kellemetlen tüneteket. Így a péntek az egyéb munkák mellett az autószereléssel telt…
Eljött tehát a pénteki nap, s miközben páran a várost jártuk, felajánlások ügyében, és további táblákat kihelyezendő, a többiek a zuhanyzó kivitelezésébe fogtak. Ekkor még nem sejtették, hogy egy több felvonásos dráma nyitányánál tartanak…
Közben megérkeztek az első vendégek is. Velük tehát a szervezők, és az őket már szegről-végről ismerők száma elérte a húszat. Este pedig jöttek a fellépők, aznapra volt megbeszélve az első koncert. Ami szép és jó is, csak épp a színpadunk a tetőzet és a padlózat hiányával küszködött. Mondhatni csak a váz állott a mezőn. A hangosítás egy részének pedig szállítási gondjai akadtak. Ezt a problémát orvosolandó, újabb hangos eszmecsere után, hozzáácsoltunk egy tetőzetet az ebédlő verandájához. Amit végül a zenekarok nem használtak, mert az esőre való tekintettel inkább a közösségi épületben zenéltek. Meg kell hagyni az első két fellépőnk a nehézségek ellenére hatalmas koncertet adott, a maroknyi, de igen lelkes közönségének. Ezúttal is köszönet a Déva és a VAN zenekarnak, hogy hozzáállásukkal és zenéjükkel is tartották bennünk a lelket.
Pénteki esténk után, a hétvégénk a munka jegyében telt. Többek között felállítottunk egy katonai sátrat, és elkészültek a tűzrakó helyek, valamint a szemetesek. Eljött az első kézművesünk is, Horváth László fafaragó mester. Ki nagy türelemmel mutatta meg művészetét az arra érdemeseknek.
Mindeközben, jó kapcsolatunk a helyi nagygazdával odáig fajult, hogy tartásra rendelkezésünkre bocsátotta egyik tehenét borjústul, illetve két tyúkot, egy kakast, két libát, és egy nyulat. A rendezői kutya és a két hátas mellé tehát egész állatsereglet érkezett, ami újabb munkák forrásává vált. Az első nehézség, hogy a tehén, nem egy könnyen szállítható jószág, már ha az embernek nincs pénze teherutóra. További nehézség, ha városiak indulnak el a lábon-szállításra. Ezt még fokozhatjuk azzal, ha az utánuk küldött lovasok eltévednek a pusztában. Mindenestre a laza hat órás út egyik tanúsága az, hogy a tehén elég erős ahhoz, hogy úgy elhúzzon egy embert, hogy az majdnem lobog utána. (Ez) a tehén ugyanis fél a lovaktól. A másik tanúság, hogy ennyi idő alatt lehet fedett karámot építeni a jószágnak, már ha az embert nem zavarják a félhangos szitkozódások. A boci, amúgy autóval érkezett. Fénykép készült…
A szárnyasok és a nyúl ideiglenes szálláshelye is kialakult, amit rendszerint reggelre a szőrös-füles rendszeresen elhagy - lehet érdemes lenne programba iktatni a nyúlvadászatot. Időközben gyarapodtunk kiskutyákkal is, a fiú-lány páros elnevezése a „Fiat és Unó”-tól a „Kuki és Nuni”-ig terjed. További használható ötleteket várunk… Mellesleg a tehén neve: Pehely, az eredeti tej pedig még a városiak szerint is finom.
Mindeközben a zuhanyzó is épülgetett, mindjárt kétféle variációban. De ne rohanjunk ennyire előre, a hétvégét követte a hétköznap… Hétfő jött és táncház. Meg egy be nem tervezett vihar. A falugondnok úr megjegyezte, hogy ennél látott már nagyobbat is. Mindenesetre a katonai sátrunk elszállt, a jurtánk pedig majdnem utána eredt. Előbbit másnap újraállítottuk, utóbbit… apropó! Eddig nem mondtam, de van jurtánk is! Mellesleg a táncház Szabó Balázsnak, és Inoka Győzőnek köszönhetően (akik nem mellesleg a Suhancos zenekar oszlopos tagjai) nagyon jól sikerült! Kicsit rendhagyó volt ugyan, mert többen strandfelszerelésben voltak az esőben történő csoportos zuhanyzás után, de a hangulat a tetőfokára hágott. Másnapra kedélyek is megnyugodtak. Az emberek is jobban összerázódtak, a kilátások is sokat javultak, mivel rengeteg felajánlás érkezett az ország több pontjáról is, valamint lassanként elértük a negyvenes létszámot. A munkák folytak, és mindig találtunk újabb kihívást, mint például a szekéren történő szalmabála-szállítás, vagy a parázson járás kitanulása Kóczán Péter jóvoltából. Közben a színpad és a zuhanyzó is alakot ötlött. Így hát mikor egy héttel érkezésem után nagy nehezen rávettem magam hogy hazainduljak, már tudtam, hogy mire számítsak, mikor pár nappal később majd visszatérek. Egy biztos, itt mindig történik valami, s mindenki számára hatalmas élmény a Pusztafeszt. Aki már járt itt az tudja ezt, a többiek járjanak utána…
Egy Szemtanú